|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Major Tamás 1999. július 21.Júl. 21-én, szerdán, a harmadik napon Tusnádfürdőn a meghirdetett program szerint Belügyi és igazságügyi együttműködés az EU integráció jegyében címmel kellett volna előadást tartania többek között Constantin Dudu Ionescu belügyminiszternek, Kontrát Károly magyarországi belügyminisztériumi politikai államtitkárnak és másoknak. Õket hiába várták, nem jöttek. A szerdai nap egyetlen előadását Az átmenet politikai kultúrája, a politikai kultúra átmenete témakörben tartották. Az előadói asztal mellett Renate Weber, az Alapítvány a Nyílt Társadalomért, Bakk Miklós politikai elemző, Alexandru Cistelecan irodalomkritikus és Major Tamás fideszes országgyűlési képviselő, a külügyi bizottság tagja foglaltak helyet. Bakk Miklós előadásában jellemezte a hazai politikai életet, beszélt nyílt és rejtett politikai stratégiákról. A nyílt stratégiák közé olyan elemek tartoznak, amik olykor nem is tudatosak, de mozgató erejük van. A rejtett stratégiák fő jellemzője a bürokrácia, mint a doktrinális állam megőrzésére tett törekvés oly módon, hogy az elit megőrizze hatalmát. Az előadó a romániai pártokat posztkommunista, történelmi és RMDSZ kategóriákba sorolta. Az első csoportba olyan pártok tartoznak, amelyek nem tudnak szembenézni a változásokkal. A történelmi pártokat az állam iránti vonzódás motiválja. E pártoknál nem képzelhető el a szubszidiaritás elve. Az RMDSZ - Bakk Miklós szerint - saját társadalma fele fordul és három fő jellemzője van: politikai szervezet, a román politikai életben való részvétel biztosítása, ugyanakkor kezdetben a mozgalmi szerepe is igen fontos volt, és helyettesítette a romániai magyar civil szférát. Alexandru Cistelecan szerint az RMDSZ nagyon szerencsés helyzetben volt és van, ám az általa kidolgozott prioritások egy közösségre irányulnak és csak utána következnek az országos programok. Renate Weber előadásában kitért a titkosszolgálat legutóbbi néhány akciójára és elítélte a román sajtó azon részét, amely a székelyudvarhelyi ügy kapcsán azt tolta előtérbe, hogy magyarokat érintett. Szerinte a "vélemények nem lehetnek alkotmányellenesek, csak a cselekedetek. " Kiadják a tábori napilapot: Tusványos Press 99. /Jubileumi Bálványosi Nyári Szabadegyetem - szerda. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 23./2012. január 6.Bisztrai MáriaA Prospero Könyvek sorozatában jelent meg Dehel Gábor második beszélgető- könyve, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház világának egyik kanyargós utját járja be. Ez alkalommal is a szerző abban a világban bolyong, melyet a legjobban ismer, és élő szem és fültanúja volt. A jól ismert pályán magabiztosan vezeti az olvasóját egy olyan életúton, mely a maga nemében szinte utolérhetetlen a több mint kétszáz éves múlttal rendelkező intézményben. Bisztrai Mária beszélgetőtárs a maga nemében páratlan az egyetemes magyar színművészetben. Ennek is köszönhető a könyv tartalmának kivételesen érdekes mondanivalója. A nagyközönség számára a kézbe simuló, 2011-ben kiadott Dehel Gábor: Bisztrai Mária című könyvét, a Györkös Mányi Albert emlékházban mutatták be, igen népes közönség előtt. Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE elnöke felvezető beszédében nem kis büszkeséggel említette meg, már másodszor mutatnak be Korunk kiadásában megjelenő könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházában. Együtt ünnepelhetjük a könyv megjelenését. A könyv bemutatása Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a könyv kiadója, elmondta a Komp- Press adja ki a Prospero sorozatot, melyet ezelőtt a Polis kiadó adott ki. Ezt a jogot a Korunk átvette. Mint ahogy azt is igyekezett megtartani, hogy a beszélgető stílus kiadványaiban is uralkodó forma legyen. A beszélgető műfajjal élővé válik a sorozat. A színház az a műfaj, ami bennünk él. A dokumentálódás e téren nehezebb. A festők és írók könnyebb helyzetben vannak. Annak ellenére, hogy a dokumentálódás felhasználhatja a legújabb elektronikus rögzítési formákat, mert az előadásokat lehet rögzíteni, a dokumentálódás még is bizonyos helyzetekben nehezebb. Dehel Gábor visszatérő írója a sorozatnak. Élményszerűen mutatja be a Bisztrai Mária színész portréját. Megmunkált könyv lett. Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozat szerkesztője szerint, aki mint szerkesztő, többször is betűről betűre elolvasta a könyvet. Ennek alapján állíthatja, a könyv írói teljesítmény. A beszélgető-könyv nem úgy keletkezik, hogy a személyek által elmondott gondolatokat szóról szóra leírjuk. A szerző lényegesít, és írás közben alkot. Kötő József, ez alkalommal, mint színháztörténész vett részt a bemutatón. Felelevenítette azt az időszakot, amikor mint színházi irodalmi titkár Bisztrai Mária közvetlen munkatársa volt. Nála érződött legjobban, kettős minőségben beszél: mint a kor tanúja, és mint volt irodalmi titkár. Árnyaltan nyilatkozott a művésznő személyiség jegyeiről. Mária soha sem akart rutinból szerepet alkotni. Az igazi művész ott kezdődik, hogy nincs rutin. Csak a szerep adta pillanat, melyet a szerep átélése tesz feledhetetlenné a néző számára. Az alázat és a művészet iránti tisztelet, szeretet jellemezte Bisztrai Mára pályáját. Mint művészettörténész kiemeli, annak az időszaknak, amikor Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, színház- történeti jelentősége van. A Sütő tetralógiában, a színpadon, megfogalmazódott a nemzetiségi credo, mely döntő szerepet játszott abban, hogy mi itt ülünk. A dráma ebben a korban vezető műfajjá vált. A tetralógiát Harag György rendezte, aki megújította a színjátszási stílust. Felvetette a kérdést: Vajon mi lehetett annak a titka, hogy az úgynevezett Bisztrai „éra” alatt ilyen eredmények születtek? Szerinte a jó értelemben vett művészi konokság. Dehel Gábor, a könyv szerzője szerint Bisztrai Mária sorsa egy olyan korszakban teljesedik ki, amikor a célzatos félretájékoztatások programszerűek voltak. 1980-ban egy tollvonással megszüntették a területi magyar rádió és TV adókat. A sok év alatt felgyűlt és őrzött anyagokat a szó szoros értelmében bebörtönözték a Jilaviai börtön celláiban. Az így őrzött anyag nagy része tönkrement elpusztult, használhatatlanná válva. A könyv jó arra, hogy felidézzük a közönség és a művészek arcait. A könyvből részleteket olvasott fel Sebesi Karen Attila színművész. A könyvről A könyv borítóját Szentes Zágon tervezte, felhasználva Szabó Dénes (neves fotográfus) felvételét Bisztrai Máriáról, Móricz Zsigmond Úri muri – Rhédey Eszter szerepében. A 230 oldalas könyvet mondhatni egy ültömben olvastam el, annyira lekötött: Kötő József előszavával, függelékkel, mely a művésznő életpályájának főbb szerepeit, fontosabb díjait tartalmazza, valamint egyes előadásokról készült fotókat.(Deák Ferenc, Kacsur György, Marx József, Szabó Dénes, Szabó Tamás, Temesi Zsolt készítették) Válogatást találhatunk Bisztrai Máriáról szóló írásokból. Ami engem megfogott az Dehel Gábor hozzáállása az anyaghoz. Már előző beszélgető-könyvében is olyan eleganciával, biztosan, könnyedén mozog ebben a világban, hogy irigylésre méltó. Tiszteli és becsüli beszélgetőtársát, akinek nem gond a feladathoz felnőni. Ennek is eredménye: Bisztrai Máriát úgy állítani olvasói elé, amelyből kiderül, egy nagy művésszel találkoztunk, aki egy nagyon lehetetlen és embertelen, kegyetlen, irgalmatlan korban volt nemcsak előadó művésze intézményének, de az intézményt, mely bárhogyan is, de missziót is teljesített, úgy vezetni, hogy az a periódus, köszönhetően vezetői és művészi személyzetének, beírta magát az egyetemes magyar színháztörténet arany lapjaiba. Előkelő írói eszközökkel tárja fel a múlt, számukra valóban érdekes, esemény- sorait. A könyv hátsó borítóján Kötő József Bisztraira vonatkozó eszmefuttatása olvasható: „Édesapja miniszterelnök, majd államelnök, a kortárs román történelem alakítói közé tartozott. Édesanyja az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri családok génjeit örökölte…Az államférfi apa szárnyai alatt, tanulmányai alapján, lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. De anyai génjei működtek: magyar színésznő lett, majd másfél évtizedig színházigazgató a kulturális genocidiummá fajuló korszak kiteljesedési szakaszában, amikor a Színház a nemzeti „túlélés” jelképévé változott.” Nem szándékom a könyv tartalmát részletesen ismertetni. A tisztelt olvasó csak nyerhet, ha elolvassa a könyvet, amely egyébként is olvasmányos, nyelvezete következtében senkinek sem lehet nehéz. Ennek fejében megismerhet egy olyan korszakot, melyet átélhetett, vagy melyet szülei élhettek át. A könyv meggyőzött arról, a művészetben nincs protekció, összeköttetés, kivételezés, pártfogás, a közönséget nem lehet becsapni. Csak az tudja megállni a helyét, aki felmenvén a színpadra, a nézőket meg tudja győzni arról, akit alakít, azt hitelesen, élvezetesen be tudja mutatni. Meg tudja teremteni azt a bűvös kört, mely színpadot és nézőt magába fogad. A rendezők teóriájára a közönség csak akkor reagál, ha azok képesek színészeiket úgy vezetni, hogy mind azt az úgymond színházi újítást úgy alkalmazzák a színpadjaikon, hogy a közönség bizonyos része megértse, elfogadja, és számára mondanivalót tartalmazzon. Bizonyíték erre a rendezők közül időrendi sorrendben: Kömíves Nagy Lajos, Tompa Miklós, Delly Ferenc, Kovács György, Harag György, Szabó József, Rappaport Ottó, Gergely Géza, Taub János, Bán Ernő, Senkálszky Endre, Horváth Béla, Dehel Gábor, Anatol Constantin, Bereczki Péter, Kóra Ilona, Tompa Gábor. Ezen kívül még jó néhány meghívott rendező. Közöttük Major Tamás vagy Vlad Mugur. A színházi partnerei közül megemlíthetünk, a teljesség igénye nélkül olyan színész neveket, mint: Bara Margit, Horváth Béla, Imrédi Géza, Halász Géza, Poór Lili, Flóra Jenő, Csorba András, Dorián Ilona, Koós Zsófia, Ille Ferenc, Andrási Márton, Pásztor János, Kovács György, Péterffy Gyula, Puni Júlia, Gáspár István, Sas László, Vadász Zoltán, Dehel Gábor, Stief Magda, Balog Éva, László Gerő, Széles Anna, Sata Árpád, Toszó Ilona, Bereczky Júlia, Barkó György. A filmbeli partnerei voltak: Bálint András, Latinovics Zoltán. E tiszteletet kiváltó névsor is fényesen bizonyítja mily gazdag Erdély fővárosának kulturális életének e szegmentuma. Mennyi tennivaló vár azokra, akik ezt a múlttól örökölt kincset közszemlére szeretnék bocsátani. Van, amire büszkék, lehetünk. Vannak olyan elődök, akinek alkotó munkája meghatározta a kolozsvári színjátszás jelenlegi állapotát is, nyomot hagyott a színházművészetben. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2012. június 15.Mellébeszél a szakmaNem túlságosan leptek meg a Zsehránszy István írásában foglaltak: Hadovázik a középszer (Új Magyar Szó 2012. 05.23.) címmel részismertetést közöl egy olyan találkozóról, amit a Kolozsvári Társaság rendezett. Idézem őt: „a színház repertoárjáról, a közönséghez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet.” A találkozót beharangozó meghívóban más is szerepel. Csak a pontosság kedvéért írom ide: „A Kolozsvári Társaság április 28-án, szombaton kerekasztal-beszélgetést tart a Kolozsvári Magyar Színház utóbbi évekbeli nemzetközi sikereiről, műsorpolitikájáról, a közönségvisszhangról… A rendezvényre hármas évforduló ad alkalmat: 140 éve született Janovics Jenő, 50 éve hunyt el Poór Lili, idén volna 70 éves Héjja Sándor. A beszélgetés meghívottjai: Tompa Gábor, a színház igazgatója, Visky András művészeti aligazgató, Kötő József színháztörténész, Zsehránszky István színházi kritikus. Moderátor: Kántor Lajos irodalomtörténész.” Sajnálom, hogy Zsehránszky István nem részletezi, hogyan, miként emlékeztek meg a jelenlevők a három említett művészről. De talán ez nem véletlen, hiszen a közönség–színház viszony volt a fő téma, ha tapintatlanul akarnék fogalmazni, azt írnám: a buta közönség és jó színház viszonya. Mintha egy fórumra lett volna hirtelenjében szükség(?), ami megmagyaráz néhány művészi (bocsánat: Művészi) színházi nekibuzdulást. És nézőhiányt. Ezt a gondolatot sugallta a hivatalos meghívottak névsora. A fórumon résztvevő egyik színházi néző „középszerű” felszólalásait kifogásolja-gúnyolja a szerző. Hát...tudtommal bárkinek lehet véleménye, ki is mondhatja, aki megfizette a színházjegyet. Tapsolhat, brávózhat, de káromkodva haza is mehet. Ehhez joga van, ettől még nem hülye, sem középszerű, sem sztálinista, sem hatodrangú silányság. Láttam professzorokat is kimenekülni egy-egy „művészi” furcsaságból, hogy ne írjak szakmai szélhámosságot. De térjek vissza a Zsehránszky írásában szereplő avatatlan hölgyhöz, akit Az elveszett levélben az zavart, hogy „ a szereplők kigombolták a nadrágjukat , s egy jót pisiltek....”, stb. (Engem viszont az zavart említett előadásban, hogy a férfi szerepeket nők játszották(?), az, hogy a közönség egy része szünetben hazament, az, hogy untam azt a jelrendszert, amit kaptam, annak ellenére, hogy nagy részét meg is értettem. És mégis). Zsehránszky megmagyarázza a nadrággombolós pisilés mélyértelmét: „említett pisilés nem akárhol történt, művészi jelentéssel bírt a helyszín, „a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol képviselők kéz kezet mos alapon rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres....” Valóban, ez a tény, a fent említett, az előadást nézve reveláció erejével hatott rám, hiszen nem csak én, de 20 millió román és nem román meg van győződve, hogy a Képviselők Mártírok, nem lopnak, olyan szegények, mint az a bizonyos templomi egér, éjt nappá téve csak a szegény Népért törik magukat, akkor is, amikor az orrukat túrják félálomban a Parlamentben, munkaidőben, az élelmes operatőrök nagy örömére stb. És akkor egy színházi esten kiderül, hogy összepisilik vagyonukat, még pisilés közben is buliznak... vagyis bátran színházilag le vannak leplezve. Ki hitte volna róluk, nahát, ejnye, húsz év után. Ne tréfáljak – intem le magam.. Egy másik hölgy – idézem újra Zsehránszky Istvánt – „aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Romániai Fesztivál.” No, lássuk, mit produkált és kik produkáltak színházat a „tömegkultúrában”? Kántor Lajos–Kötő József Magyar Színház Erdélyben 1919-1992 (Kriterion 1994) c. kötetében a 127–169. oldalon olvasható, miket játszottak és kik rendeztek a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Nem élek vissza az olvasó türelmével, hogy felsoroljam a szubkultúrát és Cântarea României-t képviselő szerzők és rendezők nevét, csak néhányat említek (1968-tól kezdem, ötletszerűen). Szerzők: Slamovir Mrozek, J.André Lacour, Teleki László-Illyés Gyula, J. P. Sartre, Páskándi Géza, G. B.Shaw, Szirmai Albert- Heltai Jenő, Molnár Ferenc, W.Shakespeare, E. O`Neill, Mikszáth Kálmán, Oscar Wilde, Kocsis István, stb. Történt mindez 1968-1970-es évadokban. És kik rendeztek ezekben „közönség-színvonalas” kultúraaktivistás időkben, amelyet a jámbor néző visszasír? Major Tamás, Harag György, Tompa Gábor, Szabó József, Rappaport Ottó, Anatol Constantin, Vlad Mugur, stb., stb. Hát ennyit a középszerről. Aki fent említetteket visszanosztalgiázza. Még annyit hozzáírnék: nem is olyan rég a színházvezetés „telt házakat”, állandóan növekvő nézőszámot terjesztett a kolozsvári színházról... Minek akkor Fórum, ha van bőven érdeklődő, ha minden színházi szép és jó, leszámítva néhány „Jaj de jó vót régen teltházat” visszavágyó telhetetlent? „Ma tehát már senki sem gátolja meg színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak” – folytatja – örömömre – Zsehránszky István. Végre helyben vagyunk. Azaz lennénk. Mert valóban, ma senki sem gátolja meg a színházakat, hogy művészetet csináljanak. És ebben a nagy szabadságban születnek a jó, remek előadások mellett a plagizált előadások, a rendezői zagyvalékok, a „mindent szabad” alapon történő bukássorozatok. Valóban, ma mindent szabad a színházakban, a színházi szakmában, csak egy dolog tilos, illetve nagyon nem ajánlatos kincses városunkban: az őszinte véleménynyilvánítás. Mert ha valaki bírálni merészel, akkor beindul a jól ismert jelzőhalmaz a művészetcsinálók (és abból igencsak jól élők), továbbá a valamilyen formában érdekeltté tett híveik részéről: avatatlan, középszert istenítő, hóstáti-elvárás, magyarvátrás. És ha ez nem elég a véleménnyilvánítónak és tovább okoskodik pimaszul, kapja a súlyosabb, ugyan nem művészi érveket, hanem azok hiányában a pillanatnyilag hatásosnak tűnő „menő”, jobb és divatosabb körökben lejárató, kinyíró jelzőket: szélsőséges, antikultúrás, anti és anti... Sajnos belátom, az én nemzedékem nem éri meg, legalábbis itt, Kolozsváron nem, hogy bár egyszer része lehessen egy olyan igazi színházi-szakmai beszélgetésnek, ami valóban az előadások szakmai részét tárgyalja, bírálja vagy dicséri – minden következmény nélkül. Ahol nem hülyézik le azt a nézőt, aki nem érti, mit jelent a Dantonban a törött repülőgép, az Oidipusban miért lógatják a fiúk nemi szervüket (merem remélni, a hölgynézők művészi érdeklődését felkeltendő)... hanem türelmesen elmagyarázzák a hozzá nem értőnek, mi miért van. Mint ahogy én is megtudtam egy „görög harcostól“, hogy azért kellett csórén bejönnie a színpadra – társaival egyetemben – mert ez a „megtisztulást” jelentette rendezői magyarázatban. Magamtól soha nem jöttem volna rá erre az egyáltalán nem szokványos színházi metaforára, ezért, lám, nem árt érdeklődni néha bennfentesektől, mikor ki és miért csóré művészileg, mert így tanul a gyerek. Vagyis a középszerű néző. Ó régi rossz idők....(lehet, kapok a fejemre én is a múltba gondolásért), amikor a színházkiüresítők nem mennybe mentek művészileg, hanem... jaj, Istenem, hogy is volt akkoriban? Amikor a direktor úr a családi ezüstöt vitte a zálogházba, hogy tudjon fizetni színészeinek. Az is igaz viszont, hogy házat tudott venni a bevételből, ha jól ment a színház. És ha jól emlékszem, a színháztörténeti tanulmányokban olvasottakra, a színházak minden időkben a közönségnek játszottak, az ő színvonalukon, az általuk kedvelt darabokat. És – bármilyen hihetetlen és furcsa – arra törekedtek, hogy legyen mindig telt ház... és legyen közönség... közönség... közönség. Még ha középszerű is. Jancsó Miklós. Új Magyar Szó (Bukarest) 2016. március 21.Emberként alkotni embereknek„A magyar színjátszásban nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy megtaláld az igazgyöngyöt, a románban már a felszín alatt csillog valami, csak nem biztos, hogy a gyöngy. De ilyen az élet is: ha Bukarestben leszállsz a vonatról, azt látod, hogy egy páran verekednek, vagy a peron közelében éppen szül egy cigánylány” – születésnapi beszélgetés Kincses Elemér marosvásárhelyi rendezővel. – Örül-e annak vagy zavaró tényezőnek tekinti, hogy a Wikipédia önről írott szövegének már a második mondata így hangzik: Kincses Előd öccse. – Egyáltalán nem zavar, büszke vagyok rá. – Hetvenévesen miként látná magát a színpadon, ha fiatal korában nem vált, és színész marad? – Talán egy jó közepes színész lettem volna. Persze fiatal kezdőként még zseninek hittem magam, de a Kolozsváron eltöltött esztendők kijózanítottak; a sétatéri színházban belülről és alulról ismertem meg a pályát. Nagyon sok pincért és kocsislegényt játszottam, ezen kívül egy-két, legfeljebb három jelentősebb szerepet kaptam. Nagyon sokszor ültem oldalt, a soromra várva… de hiába. Akkor többre hivatottnak éreztem magam, de ha ennyi idő után őszintén magamba nézek, meg kell vallanom, hogy gátlásos voltam és túl sokat gondolkodtam. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy elkezdtem a mondatot, és közben az járt a fejemben, hogy be tudom-e fejezni. Mindig be voltam tojva, amikor fel kellett mennem a színpadra, s akkor voltam boldog, amikor kijöttem. Az igazi tehetségeknél ez pont fordítva van; egy hús-vér színész fürdik a szerepében, a színpadon érzi igazán jól magát. – Elképzelhető, hogy nem a színpadon érte volna meg ezt a kerek hetven évet? – Nem lehet tudni… Tény, hogy Isten nagyon fiatalon a kezembe adta a tollat, lehet, hogy valahol szerkesztő lennék vagy író, esetleg horgász… A legszívesebben viszont erdőőr vagy vadászmester lettem volna, habár manapság már annyi az orvvadász, hogy egy csomót le kellene lőnöm. A lényeg az, hogy ha már nem lehettem volna rendező, olyan életet szerettem volna élni, amely sokkal közelebb hoz a természethez. – Nagyon régóta kiderült, hogy remekül ír – regényt is, drámát is. Nem bánja, hogy talán az időhiány miatt, kevesebbet tudott foglalkozni ezzel a típusú alkotómunkával, mint amennyit szeretett volna? – Nem feltétlenül időhiányról van szó. Úgy érzem, hogy megfért bennem a két alkotói munka, az írás és a rendezés. Van olyan időszak, amikor a színházi próbán egyszer csak azon veszem észre magam, hogy gondolatban a regényemmel vagy a színdarabom valamelyik jelenetével foglalkozom, illetve az íróasztal mellett a színházi gondokon, éppenséggel a második jelenet végén töprengek. Persze ezeket a gondolatokat el szoktam hessegetni, mert amikor az ember ír, akkor írjon, amikor meg rendez, akkor rendezzen. – Amikor most, hetvenévesen vonalat húz… – Ne mind emlegesse azt a hetvenet! – Átfogalmazva, amikor az ember tizennyolc évnyi fiatalságot és ötvenkét esztendőnyi tapasztalatot hordoz magával, miként képzeli el a jövőjét: több rendezéssel vagy több írással? – Nagyon furcsa kérdés, ezen még nem is gondolkodtam… A tavaly nagyszerű évadom volt, öt meghívással, többek között a budapesti Nemzeti Színházba, ehhez képest az idei kétségbeejtően alakult, mindössze két meghívással. Ez olyan, mint amikor állnak a nénik a Rákóczi téren és vagy viszi őket a bácsi, vagy nem. Minden a bácsi ízlésétől függ. Nem mindig egyezik a meghívók ízlése az enyémmel, s mivel a színházban a meghívó az úr, nekem, rendezőnek, vállalnom kell annak az ódiumát, hogy az vagyok, aki vagyok, azt vallom a világról, amit vallok, és olyan színházat csinálok, amilyent csinálok. Azaz emberit – emberi módon, embereknek. Mindenkinek szuverén joga eldönteni, hogy szüksége van rám Budapesten, Bécsben, Szabadkán vagy Székelyudvarhelyen, vagy nincs. Mert ez nem tőlem függ. – Ezek szerint nem nőtte bele magát abba a divatkorszakba, amelyben a rendező maga az atyaúristen, aki mindent magának rendel alá, színházat, közönséget, színészt… – Soha nem nőttem bele és nem is fogok. Azzal áldott meg a sors, hogy olyan nagy rendezők mögött ülhettem, mint Harag György, Liviu Ciulei vagy Major Tamás. Teljesen különböző emberek, de azon túl, hogy a szakma óriásainak számítanak, van még egy közös vonásuk: egyikük sem akart uralkodni a színészek fölött. Harag a legnagyobb színészeket is valami elképesztő szelídséggel irányította; Ciulei baráti hangnemben suttogta a zseniális instrukcióit. És micsoda humora volt! Emlékszem, egyszer, amikor Ion Caramitrunak, Gina Patrichinak és Toma Caragiunak magyarázott valamit, viccesen felkiáltott, hogy „ilyenekkel kell próbálnom, holott nekem színészekre volna szükségem”. Harag és Ciulei lelki rokonok, gyermeteg emberek voltak, akik imádták a játékot. Aki ismerte, tudja, milyen nagy élvezettel és tudással römizett meg pókerezett Harag György; annál jobban már csak a színházcsináláshoz értett. – Pályafutása során nemcsak a szakma kiválóságai mellett dolgozhatott, de megadatott az is, hogy az erdélyi magyar színjátszáson kívül gyakran belekóstoljon az anyaországi, a határon túli magyar és a román teátrumba. Mi az, ami a leginkább megkülönbözteti, illetve összeköti ezeket? – A teljes másság köti őket össze. Hogy csak egy példát említsek a próbafolyamatból: ha egy elsőéves magyar színis lánytól azt kéred, puszilja meg a partnerét, visszakérdez: „tanár úr, ugye nem a száját?”. Ha ugyanezt kéred egy román diáklánytól, továbbviszi a gondolatot: „tanár úr, nem fektethetem le?”. Félreértés ne essék, ez nem értékítélet, ilyenek vagyunk, és ez különböztet meg a színpadon is. A magyar színjátszásban nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy megtaláld az igazgyöngyöt, a románban már a felszín alatt csillog valami, csak nem biztos, hogy a gyöngy. De ilyen az élet is: ha Bukarestben leszállsz a vonatról, azt látod, hogy egy páran verekednek, vagy a peron közelében éppen szül egy cigánylány. Budapesten nyúzott embereket találsz, akik futnak a pénzük után. Románia, a maga balkáni légkörével színjátszó ország. Nézzük csak a temetéseket, milyen egy székelyföldi és milyen egy olténiai. Nem minősíteni akarom egyiket vagy másikat, csak hangsúlyozni, mekkora különbség van a kettő között. Míg a székelyek levett kalappal könnyeznek, az ország déli részén a temetés valóságos színház, ahol a szereplők partitúrákat adnak elő. Hogy melyik az igazabb? Ez hatalmas kérdés, amelyre nehéz választ adni. – Azért az utóbbi egy-két évtized csak hozott némi átfedést… – Nagyon sokat. Azt még nem tudtam magamban eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, de talán inkább jó. – Kanyarodjunk vissza az íráshoz: mekkora szerepet játszik a tollforgatásban az, hogy megrögzött horgász? Már csak azért is érdekelne, mert a halászok aztán tudnak mesélni! – Tudok én a halászat nélkül is nagyokat hazudni, de a halászat mégiscsak jól fog, hisz amíg a vízparton ülök és a nagy fogásra várok, a csöndben és az egyedüllétben van időm gondolkodni. A horgászat egy kicsit hasonlít is az írásra, hisz egymagamban kell boldogulnom. Ülök az asztalnál, és ha azt akarom, a papíron London elevenedik meg, ha akarom, Nyíregyháza vagy éppenséggel a mennyország. Egyébként a rossz rendező is azt hiszi, hogy egyedül van, holott emberekkel építi vagy építheti fel az új világot. – Nemcsak nagy horgász, nagy futballszurkoló is. Minek örül jobban: egy nagy halnak vagy egy nagy gólnak? – Attól függ, ki fogja vagy ki rúgja! A legutóbbi halászélményem totálbalsiker volt; barátommal, Koós Gyurival, a Marosvásárhelyről elszármazott állatorvossal halásztunk a Tisza-tónál, amikor akkora harcsát akasztottam, hogy egyszerűen kettétörött a botom. Gyorsan felhívtuk a környék legjobb horgászát, hogy ilyen esetben mi a teendő. Kérdezte, hányas damilom van, 35-ös, mondtam, na jó, akkor várj egy negyedórát, és vágd el – érkezett a válasz. Reménytelen helyzetbe kerültem, pedig akkora feje volt a harcsának, mint az enyém. És ez nem horgászmese! – Közvetlenül a ’89-es rendszerváltás után korszakot alkothatott volna a marosvásárhelyi színház, pontosabban annak magyar tagozata élén. De mintha egy idő után kicsúszott volna a keze közül, majd kicsúsztatták önt, közvetlen utódai pedig lecsúsztatták a színházat. – Talán még korai ezt így megítélni, viszont tény, hogy nem igazán voltam én jó színházigazgató. Nem szerettem sem ordítani, sem koldulni. Az más kérdés, hogy Victor Ioan Frunzát én hoztam először Vásárhelyre, az erdélyi társulatok közül mi jutottunk ki először a POSZT-ra, a neves pécsi fesztiválra, és mi nyertük meg a Kisvárdai Fesztivált. A színház meg nem csúszott ki a kezemből, hanem szép csendben kicsúsztatták. Ennek esztétikai okai voltak, és nemcsak. Sajnos. És ezzel visszatértünk oda, hogy mi a nevem, és kinek vagyok az öccse. Kincses Elemér 1946. március 9-én született Marosvásárhelyen. Előbb szülővárosában színészi diplomát, majd Bukarestben rendezői oklevelet szerzett. Pár évig Kolozsváron játszott, majd felhagyott a színészi pályával; Kolozsváron kezdett rendezni, de 1975-től a marosvásárhelyi színház rendezője volt, majd művészeti igazgatójaként dolgozott nyugdíjazásáig. Kezdetben modern hangvételű, tragikus drámákat, a hagyományt és az újító törekvéseket ötvöző színpadi műveket rendezett. Ezeket a tapasztalatait a ’70-es években klasszikus művek megszólaltatásában kamatoztatta. A ’80-as évektől drámaíróként is bemutatkozott, több saját művet állított színpadra Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen. Pályafutása során számos társulatnál megfordult, közönségsikert aratott és több rangos díjat begyűjtött. Munkáját 1996-ban Pro Cultura Hungarica Emlékplakettel jutalmazták. Már színipályája kezdetén elkötelezte magát az írásművészetnek is. Első írását az Utunk közölte (1967), Mondjátok, nem félünk című darabjával (1970) pedig már kiforrott drámaíróként jelentkezett. Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár) 2017. augusztus 7.Színművész vette át a Pro Urbe díjat a Csíkszeredai VárosnapokonTöbb mint fél évszázados munkássága elismeréseként Botár Endre nyugalmazott színművésznek ítélte idén Csíkszereda önkormányzata a Pro Urbe díjat. Az elismerést a magyarországi színházakban elismert művész a Csíkszeredai Városnapokon vette át. Hagyományosan kiemelt momentuma a csíkszeredai városünnepnek, hogy átnyújtják a Pro Urbe díjat. Idén a Csíki Játékszínnek az évadban legkedveltebb előadása, a Tisztelt ház városnapi bemutatóját követően került sort a díjátadó ünnepségre. A Mikó-vár udvarán helyet kapó eseményen Székedi Ferenc publicista mondott személyes hangvételű laudációt a kitüntetett, Botár Endre nyugalmazott színművész pályájáról, egyéniségéről. Mint kiemelte, ugyanaz az elv jellemzi Botár Endre több mint fél évszázados munkásságát, mint amit a Csíki Játékszín társulata és igazgatója is immár másfél évtizede bizonyít. Tételesen, hogy „a hivatás és a szakma alapelveinek tekinti a művészet- és közönségszolgálatot, az anyanyelv hűségében kibontakozó előadások léleknemesítő és igényes szórakoztató szerepének ötvözését mindazokkal a művészi és közösségi feladatokkal, amelyeket csak a színház tud betölteni, függetlenül az évek múlásától, az egymást követő nemzedékektől, a társadalmi berendezkedések átalakulásától.” A csíktaplocai születésű Botár Endre már csíki diákkorában jelentős részt vállalt az iskola művelődési életében, az idős – de akkor még ugyancsak fiatal, immár 20 éve elhunyt – Kosz Szilveszter alapította tánccsoport tagjaként és műsorvezetőjeként, későbbi színészi tehetségének első jelei már itt is olyannyira megcsillantak, hogy egykori osztály- és nemzedéktársai mindmáig nem feledték. Botár Endre az érettségit követően a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben folytatta tanulmányait, az erdélyi magyar színjátszás olyan nagy egyéniségei ismertették meg vele a szakma rejtelmeit, mint Kovács György, Erdős Irma, Tarr László, Harag György, Csorba András, Sinka Károly és mások. A színi egyetem befejezése után, 1965-ben, a Nagyváradi Állami Színház társulatának a tagjaként kezdte pályáját, majd 1968-ban Magyarországon alapított családot. Fél évszázados munkássága alatt a budapesti Nemzeti Színház, a Déryné Színház, a József Attila Színház, a Népszínház, a Pesti Magyar Színház, valamint jó néhány vidéki társulat elismert művészévé vált, és megadatott neki, hogy a magyar színjátszás olyan felejthetetlen neveivel álljon színpadra, mint Sinkovits Imre, Major Tamás, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc és sokan mások. Amint Székedi Ferenc kihangsúlyozta: Botár Endre „az utóbbi öt évtizedben a Magyarországon folyamatosan foglalkoztatott erdélyi magyar színészek egyike, és mindenképpen a legtöbbet játszó székely színész”. Emellett filmek tucatjaiban szerepelt magyar szinkronhangjával. Életpályáját és kimagasló színészi teljesítményét Magyarországon többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével, Szigligeti és más szakmai díjakkal ismerték el. A laudációból megtudhattuk: Botár Endre mindvégig tartotta és tartja szoros kapcsolatát a szülőfölddel, rendszeresen hazalátogat Csíkszeredába és Csíktaplocára. „Igazi, csíki gyökereihez hű, népét és közösségét szolgáló székely és magyar ember maradt, akit hosszas és kiváló művészi teljesítménye, Csíkszereda szellemi élete hatósugarának a növelése, a város hírnevének öregbítése jogosít fel a Pro Urbe elismerésre” – hangzott el. Az elismerő oklevél mellé Ráduly Róbert Kálmán polgármester Tivai Nagy Imre szakírót, gazdasági szakembert – aki a 19. század utolsó harmadától az első világháborúig Csíkszereda egyik meghatározó személyisége volt – megmintázó kis bronz mellszobrot is átnyújtotta, melyet Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrász készített, és 2011 óta kísérője az elismerésnek. maszol.ro lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
